Második fejezet

Sikeresen megnyugtattam magam, hogy csak érzékszerveim játszadoznak velem. Vagy is hát nem teljesen. Még mindig éreztem a másik farkast, de elfojtottam magamban az érzést, és megkerestem a barátaimat. Sikeresen átverekedtem magam a folyosón tolongó tömegen, és mire megtaláltam Parvatit, és Lavendert már teljesen kifáradtam. Hiába vagyok edzettebb, mint a többiek, közeledik a telihold, és ez valamilyen szintem rám is hatással van. Amikor benyitottam a fülkébe Parvati felugrott, és elindult felém, hogy megöleljen. Nem szeretem, hogy ha ölelgetnek, de elviseltem, mert nem akartam megbántani.

- Szia, Felicity! - a hangjából sugárzott a boldogság.

- Szia. - köszöntem neki vissza.

Lavender nem állt fel, de azért ő is köszönt nekem. Nem értettem mi a baja, de az arcán láttam, hogy nagyon elgondolkozott valamin.

- Mi a baja? - kérdeztem Parvatitől, mintha Lavender ott se lenne.

- Á, csak Sirius Black-ről beszélgettünk! - legyintett, mintha semmiség lenne az egész. - Lavender attól fél, hogy felbukkan a vonaton, és legyilkol mindenkit.

Elnevette magát, de mikor Lavender ránézett, megpróbálta visszafogni nevető rohamát, kevés sikerrel.

- Ez nem vicces! - mondta sértődötten a lány, majd hirtelen felém fordult. - Te biztos tudsz valamit róla!

Nem lepődtem meg a felvetésén, mert valóban tudtam róla mindent, ami nyilvános, volt, illetve, amit az anyám elmondott. Anyám amolyan köztiszteletben álló pletyka központként üzemelt. Mindent tudott a világról, minden pletykát össze gyűjtött, de csak azokat hitte el, és adta tovább, amiről megbizonyosodott, hogy tényleg igaz.

- Anyának csak annyit sikerült kiderítenie, hogy Black az utóbbi időben megkattant a börtönben. - ez igaz volt, bár nem a teljes igazság.

Úgy döntöttem nem avatom be őket mindenbe, mert amit én tudok az elég kevés ahhoz, hogy kialakítsam a véleményemet erről az emberről. Anya nem tartja gonosznak, sőt mintha nagyon jól ismerné is, de nekem olyan érzésem van, hogy nem mond el nekem mindent, ami bevallom, egy kicsit rosszul esik. Eddig mindig én voltam az, aki először tudott meg mindent, most meg én fogok mindent utoljára megtudni.

- Csak? - hitetlenkedett Lavender.

- Igen. - bólintottam.

Nem akartam neki beismerni, hogy anya nem mond el nekem mindent. Ezek után Lavender kedve jobb lett, bár még egy kicsit elviselhetetlennek tűnt. Elkezdett ömlengeni egy Bob nevű új énekesről. Mikor rájöttem, hogy semmi érdekeset nem fogok hallani, kikapcsoltam az agyam, és inkább a mellettünk elsuhanó tájat kezdtem el nézni. Azon kattogott az agyam, hogy anya mit titkolhat előttem, amikor a vonat lassítani kezdett, majd megállt.

- Miért álltunk meg? - kérdezte csodálkozva Parvati, majd felállt, és kinyitotta az ajtót, hogy kinézzen.

- Mi történt? - kérdezte Percy Weasleyt, aki éppen akkor vágta át magát a tömegen a mozdony felé.

- Semmi. - mondta fontoskodva. - Menjetek vissza a kupékba, és maradjatok ott.

Parvati még egy ideig ott állt, majd amikor Percy eltűnt, vissza csukta az ajtót, és vissza ült.

- Lehet, hogy elromlott a mozdony. - mondta Lavender.

- Nem hiszem. - mondtam, miközben a karomat kezdtem dörzsölgetni.

Rossz érzés fogott el. Legszívesebben azonnal elbújtam volna valamilyen szűk helyre, minden egyes porcikámban érzete, hogy valami olyan dolog fog történni, aminek nem fogok örülni. A bennem lévő farkas bebújt képzeletbeli ágyam alá, és még az órát se dugta ki. Ő tudta, mitől félek, megérezte. Nekem viszont fogalmam se volt róla. A lámpák egy pillanat alatt kialudtak, és a levegő egy csapásra lehűlt. Éreztem, hogy Lavender és Parvati közelebb húzódnak hozzám. Ők biztonságban érezték magukat mellettem. Kicsi korom óta úgy van, hogy annak, akik félnek tőlem, amikor meglátnak, mások viszont biztonságba érzik magukat. Lavender majdnem felsikított, amikor egy fekete szellem szerű alak megjelent a folyosón a kupénk előtt. Befogtam a lány száját, bár gyanítottam, hogy semmit nem számítana, ha sikítana. Esetleg valaki még jobban megijedne. A szellem szerű lény lassan, hangtalanul siklott tovább. Lassan felénk fordította a fejét, és ugyanolyan lassan vissza. Egy kicsit megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy nem talál érdekesnek minket. Végül is mi lehet érdekes három olyan lányban, akik majd bepisilnek az ijedtségétől? Még én is féltem, de ha ezt valaki megtudja, oda a rettenhetetlen hírnevemnek, de ez jelenleg egy cseppet se érdekel. A lény tovább ment, de mi még akkor se tudtunk megmozdulni, amikor eltűnt. Vagy percekig ültünk ott mozdulatlanul, egymásba kapaszkodva, bár ezek a percek óráknak tűntek. Aztán amilyen hamar jött a sötétség, olyan gyorsan el is ment. A lámpák vissza kacsolódtak, és a hőmérséklet újra normális lett. Kiszabadítottam magam barátnőim szorításából, és felálltam.

- Ez meg mi a pokol volt? - fakadt ki Lavender, de a hangja remegett az ijedség.

Nem válaszoltam, csak kinyitottam az ajtót, és kimentem a folyosóra. Egyenesen neki egy embernek. Majdnem elestem, de az illető meg fogta a karom.

- Jaj, bocsánat. - mondta egy kedves hang. - Jól vagy?

Ahogy felnéztem az illetőre hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Egy középkorú férfi állt előttem. Az arcán egy karmolás nyom volt, a ruhája ósdi és viseletes volt, de nem is ezért nem tudtam megszólalni. Áradt belőle a vérfarkasok jellegzetes illata.

- Mi történt? - jött ki utánam Parvati, de amikor meglátta a férfit megtorpant. - Jó napot!

- Szia! - mosolygott rá barátságosan, majd újra rám nézett.

Ezúttal, azonban alaposan rám nézett. Láttam a szemébe a felismerést, mikor rájött, hogy mi vagyok. Teljesen biztos voltam abban, hogy ez a férfi itt előttem ártalmatlan. Akár vérfarkas, akár nem. Látszott rajta, hogy minden egyes nap küzd a léte ellen, nem engedi a farkast eluralkodni. Ha ezt tenné, már előbb is rájött volna, hogy mi vagyok, és nem csak most. Ennek ellenére nem bíztam meg benne. Éreztem, hogy van valami szokatlan benne, különösen akkor döntöttem el, hogy nem fogom kedvelni, amikor a farkasom boldogan kezdte csóválni a farkát. Ez meg minek örül?

- Jól vagyok. - kirántottam a karom a kezéből, de nem túl feltűnően, nem akartam már rögtön első nap bajba kerülni. - Elnézést, de ki maga?

A hangom viszonylag udvarias volt. Próbáltam az lenni, de még mindig bennem volt a gyanakvás, és ez kiérződött.

- Remus Lupin professzor. - mutatkozott be mosolyogva. - Nem kell tőlem félned.

Parvati értetlenül nézett ránk, nem értette, hogy mi történik.

- Én nem félek. - mondtam határozottan. - Meg tudom magam védeni.

Ha barátnőm nem lenne a közelben, biztos vicsorítottam volna, de nem tehettem. Azt feltételezni rólam, hogy védtelen vagyok sértős, sőt egyenesen bántó.

- Abban egészen biztos vagyok. - a hangja és az arca ezek után is barátságos maradt. Jobban örültem volna annak, hogy ha rám kiabál, vagy megpróbál megfélemlíteni, mint ahogy egy rendes vérfarkas csinálná, mert így nekem volt bűntudatom, hogy bunkó vagyok vele.

- Mi volt ez az izé, tanár úr? - kérdezte Parvati, aki hamar túltette magát a kis közjátékunkon.

- Dementor. - mondtuk együtt Lupinnal.

Barátnőm meglepetten nézet rám.

- Te honnan tudod?

- Anyától hallottam egyszer, hogy ők őrzik az Azkabant. - azt persze nem fűztem hozzá, hogy mind ez a közben mondta, miközben Sirius Blacket védte. - Eddig nem jutott eszembe a nevük, azért nem mondtam.

Ez nem volt teljesen igaz. Inkább azért nem mondtam, mert nem tudtam beazonosítani.

- És mit kerestek itt? - jött Lavender hangja Parvati háta mögül, aki arrébb állt, hogy másik barátnőmet is lássuk.

- Sirius Blacket. - mondta Lupin gondolkodás nélkül.

Lavender felsikkantott, Parvati elsápadt én meg csak álltam, mint egy faszent.

- Nyugi, mondtam már, hogy úgyse jön ide. Több esze van annál, mint hogy egy varázsló és boszorkány tanoncoktól hemzsegő vonaton utazzon.

- Ez így igaz. - mondta Lupin. - És most menjetek vissza a kupéba, mert elálljuk az utat.

Aztán távozott. Nem nézett vissza, nem köszönt, csak elment. Furcsálltam, hogy ilyen hamar megváltozott a hangulata. Az előbb még nagyon kedves volt, aztán amikor szóba került Black, rögtön megváltozott a hangulata. Eszembe jutott az a pillanat, amikor anya megtudta, hogy megszökött a börtönből. Leejtette az újságot, és a szája elé kapta a kezét, és közben mosolygott. Megállás nélkül. Pár napig semmi nem szeghette kedvét. Úgy viselkedett, mint egy szerelmes kamasz. Aztán az újság elkezdet ecsetelni azt a merényletet, amiért börtönbe került, és a hangulata megváltozott. Mindene felhúzta magát, megállás nélkül velem kiabált. A mostani helyzet is arra emlékeztetett, amit anya csinált.

Ekkor döntöttem el, hogy szemmel fogom tartani Remus Lupin professzort.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Hali! :D

Hoztam egy újabb részt ide.

Nagyrészt azért, mert holnap lesz a szülinapom, és szerettem volna adni valamint, viszont mivel sikeresen befejeztem ezt a részt, így meg is valósíthattam a tervem. ☻♥

Na? Milyen lett? ☻

Puszi, Karool

Első fejezet

- Ezt nem hiszem el! – csapta le anya a Reggeli Prófétát az asztalra, aminek hatására a kávém majdnem kiborult.

Szó nélkül oda terítette elém az újságot, és rábökött egy férfi képére, akit már vagy százszor láttam, amióta megszökött Azkabanból. Persze a képet, nem a férfit.

BLACK MÉG MINDIG SZÖKÉSBEN

A Mágiaügyi Minisztériumban ma megerősítették, hogy Sirius Black, az Azkaban erőd talán leghírhedtebb foglya továbbra is ismeretlen helyen tartózkodik. "Mindent megteszünk Black kézre kerítéséért - nyilatkozta ma délelőtt Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter -, és nyomatékosan kérjük a varázslótársadalom tagjait, hogy őrizzék meg nyugalmukat." A Mágusok Nemzetközi Szövetségében többen is bírálták Caramelt, amiért a mugli miniszterelnököt is tájékoztatta a helyzetről. "Értsék meg, szükség volt erre a lépésre - szögezte le Caramel. – Black őrült, így varázslókra és muglikra egyaránt veszélyt jelent. Egyébként a miniszterelnök biztosított róla, hogy nem tesz közzé információkat Black valódi képességeiről. Mellesleg, ha meg is tenne, ugyan ki hinne neki?" A muglikat figyelmeztetés gyanánt úgy tájékoztatták, hogy Blacknél "lőfegyver" van (egyfajta fém varázspálca, amit a muglik egymás életének kioltására használnak), a varázslóközösség tagjai viszont attól tartanak, hogy Black hasonló mészárlást fog végrehajtani, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor egyetlen átokkal tizenhárom embert gyilkolt meg.

Mikor a cikk végére értem fel néztem, és vártam, hogy anyám elkezdje a szokásos mondókáját. Nem kellett sokat várnom.

- Hogyan hihetik azt, hogy ő a bűnös? Ő egy rendes ember. Még ismerem a Roxfortból, egy osztályba jártunk, és ő is a Griffendélben volt. Emlékszem mennyit nevettek és szórakoztak a barátaival.  – révedezve nézett az ablak felé, mintha csak arra várna, hogy bekopog rajta Sirius Black, és elviszi.

- Szerintem te egy kicsit szerelmes vagy belé. – osztottam meg vele az észrevételemet.

- Dehogyis! Felicity ne beszélj ostobaságot! – mondta elpirulva. – Csak barátok voltunk!

- Ki szerint? – húztam fel a szemöldököm. 

- Na, jó, most már elég volt! – csapott az asztalra, amitől most már tényleg kilötyögött a kávém.

- Te kezdted! – mormogtam az orrom alatt, de már nem figyelt rám.

Ismét az ablakot vizsgálgatta, és látszott rajta, hogy teljesen máshol jár. Sóhajtottam, majd egy húzásra megittam a kávémat. Elmostam a bögrét, és kimentem a ház elé. A falu ahol éltünk egy muglik elől eldugott kis község volt. Csak boszorkányok és varázslók élnek itt. A mi házunk az erdő szélén volt. Nem volt egy nagy épület, de ketten kényelmesen elfértünk rajta. A pincében volt egy páncéllal megerősített cella, ahova anyát szoktam zárni, ha jön a telihold. Ha nem vagyok itthon, akkor pedig a szomszédot kérjük meg rá, aki tudja, hogy mik vagyunk. Mrs Longbottom nagyon kedves nő, nem ítél el minket, habár ha ezt tenné, az csakis a saját hibája lenne, ugyanis a kíváncsisága vezette rá arra, hogy mik vagyunk. Van egy unokája, aki velem egy idős. Őt Nevillenek hívják. Neville tud rólam egyedül az iskolába. Meg persze az igazgató, de vele nem igazán beszéltem még sohasem, szóval nem igazán számat.

- Szia! – hallottam a kapu felől egy tétova köszönést.

Mikor oda néztem, Neville piros, kissé dundi arcát pillantottam meg. Egy fekete talár volt rajta, és a kiskaput markolta.

- Szia! – intettem neki oda. – Gyere be.

Lassan bejött, majd becsukta az ajtót, ez tartott kábé egy percig. Más ilyenkor már rég rákiabált volna, hogy ne legyen már ilyen lassú, de én tudtam milyen. Lakozik benne egy bátor és vakmerő oldal, csak még nem volt ideje kitörni. Ez nem az a hatodik érzékes duma, hanem én tényleg érzem az emberek auráját. Első, vagy néha csak második, ránézésre meg tudom mondani, hogy milyen ember is valójában.

Leültem a padra és intettem Nevillenek, hogy üljön le mellém.

- Mi a helyzet? – kérdeztem kíváncsian, mikor megláttam szemében a megbántottságot.

- A nagyi.

Mélyen tisztelem Mrs Longbottont, de néha elveti a sulykot szegény unokájánál. Nem tudja, hogy mikor kell neki szép szavakat, és mikor dorgálókat mondani. Alapjába véve egy nagyon erős nő, akinek az a leghőbb vágya, hogy egy olyan unokája legyen, aki rettenthetetlen. Azonban Neville hiába próbálkozik az lenni, még nem érett meg erre a feladatra.

- Mit mondott? – sóhajtottam.

- A szokásos. Nem érti, hogy hogyan lehet ilyen nyámnyila unokája, meg a többi. – mondta szinte már síros hangon.

- Ne sírj! – szóltam rá. – Egy férfi még akkor se sír, hogy ha az élete múlik rajta! Legyél férfi Neville!

Nyílván nem ezt kellett volna neki mondanom, hanem megvigasztalni, de nekem az soha sem ment. Nem vagyok az a tipikus lány. Nem szeretek kiöltözni, nem szeretek bele minden aktuális varázslóba, aki éppen a karrierje csúcsán van. Jobban szeretek harcolni és párbajozni, mint kivárni, hogy egy fiú a segítségemre siessen. Na, köszön szépen, de nem! Meg tudom én magam védeni. Elvégre is vérfarkas vagyok!

- Oké, bocsi, ezt nem kellett volna. – mosolyogtam rá, mire ő is kipréselt egy gyenge mosolyt. – Állj a sarkadra és mond meg a nagyidnak, hogy tudod, mit csinálsz. És egyáltalán nem vagy nyámnyila, hiszen egy vérfarkassal barátkozol! Ezt sose feledd el!

Most már tiszta szívéből mosolygott. Úgy látszik, mégis megy ez a vigasztalós dolog.

- Különben is, mindjárt megyünk vissza a Roxfortba, ahol végre ki élhetem magam. – nevettem fel.

Van egy titkom, mégpedig az, hogy szinte minden este kiszökök a kastélyból, és farkas alakban futok egy kört az erdőben. Lehet, hogy sokan azt gondoljátok, hogy ez veszélyes, hiszen sok, nálam sokkal erősebb lény él ott, de nekem pont az kell. Ha veszélyben érzem magam az érzékszerveim a szokásosnál jobban kiéleződnek, és ezek segítenek nekem elfeledni az aznapi fáradalmakat.

- Felicity Warren! Ha nem kelsz fel azonnal, berontok a szobádba és leöntelek egy vödör hideg vízzel! – hallottam anyám fenyegetőzését az ajtón túlról.

Szeptember elseje volt, pontosan öt óra. Mivel elég messze vagyunk Londontól, kénytelenek vagyunk korábban felkelni, ha el akarom érni a vonatot. Lassan kikászálódtam az ágyból, és a fürdő felé botorkáltam. Megmostam az arcomat, és átöltöztem. Anya tegnap vagy százszor elmondta, hogy bakoljak be a ládámba, mert nem szeretne reggel kapkodni. Szerintetek szót fogadtam? Hát persze, hogy nem! Gyorsan bedobáltam a cuccaimat a ládámba, majd lecipeltem a földszintre, ahol anya már a reggelimet csinálta. Leültem az asztalhoz, és belenéztem az újságban. A címlapon persze megint Sirius Black volt. Vártam, hogy anya megint elkezdje mondani, a szokásos rizsáját, de nem tette. Helyette durcás, és megviselt arccal lerakott elém egy tányér palacsintát.

- Jól vagy? – kérdeztem, miközben szirupot locsoltam a reggelimre.

- Nem! – csattant fel. – Érzek valamit. Valami rosszat.

Hallgattam. Mindenki tudja, hogy az állatok néha megérzik előre a földrengést, vagy egy nagy változást. A vérfarkasok is ilyenek. A bennük lévő vadállat előre tudja, ha történi fog valami. Én nem érzek ilyeneket, mert az én farkasom túlságosan velem él. Szinte már olyan, mintha ember lenne, és ez azzal jár, hogy elveszít pár állat tulajdonságot. Ez valamikor jó, valamikor pedig nem. Csendben megettem a palacsintámat, majd szintén csendben beültünk az autóba. Anya bekapcsolta a rádiót, habár tudta, hogy míg nem érünk ki a faluból, nem lesz adás, de kellett valami, ami kitölti a csendet. Nevillék hopporral mennek Londonba. Mi inkább kocsival, mert a hoppor és a vérfarkas nem illik össze. Az út Londonba eseménytelenül telt. Annyira, hogy elaludtam. Arra keltem fel, hogy anya rázza vállam. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és anya felé fordultam, de ő addigra már a csomagtartónál volt, és a ládámat kínlódta ki. Kiszálltam, és bezártam a kocsit. Segítettem kivenni a ládát, majd elindultunk a pályaudvar felé, ami nyüzsögött a mugliktól. Alig bírtuk magunkat átverekedni rajtuk. Sikeresen átjutottunk a falon, a kilenc és háromnegyedik vágányhoz. A piros mozdony most is, mint eddig két éve ott püfögött a peronon. Varázslók és boszorkányok búcsúzkodtak gyermekeiktől.

- Felicity! – fogta meg anya a vállam. – Nagyon szépen kérlek, idén viselkedj! Ne beszélj vissza a tanároknak, és legfőképp ne csinálj semmi bajt!

Láttam rajta, hogy legszívesebben már indulna, de nem meri elárulni. Nemsokára telihold, és feszült. Ehhez még hozzá jön az, hogy valami rosszat érez, szóval jelenleg anyám egy nagy ideggombóc, ami mindjárt felrobban.

- Szia, anya! – öleltem meg gyorsan, majd felszálltam a vonatra.

Amikor felléptem, visszanéztem, de már nem volt ott. Megrántottam a vállam, majd elindultam fülkét keresni. Hirtelen megtorpantam, amikor megéreztem egy másik vérfarkas jelenlétét. A nyáron annyira hozzá voltam szokva anya jelenlétéhez, hogy már fel se tűnt, egy másik. Megnyugtattam magam, hogy biztos csak az érzékszerveim játszanak velem, és tovább indultam.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztoook! :D

Meghoztam az első részt, de nem tudom, hogy mikor hozom a másodikat, ugyanis a fő blog jelenleg a Nem Oda Tartozol. Annak nem sokára vége lesz, és akkor folytatom ezt, viszont lehet, hogy addig hozok még egy-két részt! ☻

Happy Halloween! :)

Addig is....

Na, milyen? Várom a véleményeteket! ☺♥

Karool.♥

Prológus

Bele gondoltatok már abba milyen egy vérfarkas élete? Falka nélkül és apa nélkül felnőni? Hát, elég jó! Nincsenek szigorú szabályok, főleg ha az anyukád minden teliholdkor olyan, mintha áthajtott volna rajta az úthenger, és olyankor nem figyel semmire. A falka meg csak a gonoszságra és a lopásra tanítana meg. Ha egyáltalán befogadnának, bár azt kétlem. Ritkán történik meg az, hogy két vérfarkasnak születik egy útóda, mert ez a faj szívesebben szedi szét egymást, mint hogy szaporodjanak. Nos, anyám összefeküdt egy másik vérfarkassal, és tádám, lettem én, a selejt, akinek sokkal jobb dolga van, mint a többieknek, és ezért utálják. Remélem mindenkiben tisztázott a tény, hogy a vérfarkasok teliholdkor változnak át, és közismertek a vérszomjukról. Kivéve persze páran, akik képesek visszafogni magukat. Ilyen például az anyám. Viszont, egy jó tanács! Soha ne bosszantsd fel egy vérfarkast azzal, hogy kilógsz az éjszaka közepén muglikat ijesztgetni, mert nem csak szobafogságot kapsz érte, ha nem meg is harapnak, ami iszonyatosan fáj. Nos, visszatérve a tárgyra, én nem vagyok ilyen. Tudom irányítani a képességemet, akkor változok át, amikor akarok, gyorsabb és jobb vagyok mindenbe az embereknél. Az érzékszerveimet olyan szinte fejlesztettem, hogy ezer kilométeres távolságban is megérzem egy másik farkas jelenlétét. Ez egy szokatlan képesség, még egy olyan világban is, ahol baglyok röpködnek a fejed felett, levelet szállítva a címzettnek, ahol az emberek állatokká képesek változni, és szinte mindet el tudnak intézni azzal, hogy előveszik a pálcájukat, és elmormolnak egy varázsigét. Az én nevem Felicity Warren, és én vagyok az a tehetséges személy, aki képes még egy ilyen szokatlan társaságból is kilógni. A Roxfort Boszorkány és – Varázslóképzőbe Szakiskolába járok, és most kezdem a harmadik évemet. A barátaim és az osztálytársaim semmit nem tudnak valódi létemről, és ez így is van jól. Megrögzött szabályszegő vagyok, de ez a vérmérsékletemmel jár együtt. Az apámat nem ismerem, de valójában nem is nagyon érdekel. Ha ő nem kíváncsi rám, akkor én miért lennék kíváncsi rá? Régebben még abban a hitben ringattam magam, hogy nem tudja, hogy létezek, de mára már tudom, hogy anya elmondta neki. Ezek után, ha valaha is felfog tűnni a színen, jobb, ha nem kerül az utamba, mert akár vérfarkas, akár nem, egy verekedésből nem ő fog győztesen kikerülni!